Emberi tudat fejlődése az ókortól napjainkig

Emberi tudat fejlődése az ókortól napjainkig nagy változáson haladt át. Az emberek naivan azt feltételezik, az ember ugyanúgy gondolkodott, érzett és működött időszámításunk előtt több ezer évvel, mint ma. Ráadásul azt is gondolják – iskolai tanulmányaik következtében – hogy az emberiség fokozatosan fejlődött és az őskori ember kőszerszámaitól ért el a mai technikai vívmányokig.

Mindennek oka, hogy az ember mai tudatával és gondolkozásmódjával próbálja megérteni a régi korok emberét, ami jócskán félrevezeti. Ennek eredményeképp a történelem (sőt irodalom) mai egyes magyarázatai teljesen légből kapottak. De az akasha krónika segítségével pontos bepillantást nyerhetünk az emberi tudat valódi fejlődésébe, az egyéni tudatosság kialakulásába.



Emberi tudat fejlődése az ókorban, időszámításunk előtt

A Lemúria fejlődését bemutató írásban olvashattad, hogyan alakult ki az álomszerű képi tudatból az emlékező képesség, s a további fejlődés csak később vezetett a fogalomalkotáshoz. Az Atlantisz fejlődését bemutató írásban olvashattad, hogyan alakultak ki fokozatosan az ítélőerők, s hogyan jött létre a gondolkodóerő magva.

Faji kultúrák, ókori civilizációk és építmények

Atlantiszban a faji összetartozás és a faji kultúrák voltak nagyon erősek. Az Atlantisz utáni korszakban, az emberi tudat fokozatosan merült bele az anyagba. Először még kevéssé tartotta fontosnak az anyagot, inkább a lelki-szellemi volt a lényeges számára. Az évezredek alatt azonban kezdett egyre mélyebben megismerkedni a fizikai anyaggal és átformálni azt. Miközben létrejöttek az ókori civilizációk, hatalmas építményeket emeltek, jeleként a tudatban végbement változásnak.

A faji, törzsi, családi kötődések egészen időszámításunkig erősek voltak. Sokkal fontosabb volt, ki melyik néphez tartozott, mint az, hogy kicsoda. A mai tudósok és régészek a mai gondolkodásukkal – amely javarészt csak az intellektusra korlátozódik – nem értik meg a régi építmények és alkotások valódi jelentését.

Azok az emberek ugyanis, akik az ókorban különleges épületeket, templomokat építettek, vagy szobrokat faragtak, még képesek voltak az anyagot létrehozó szellemi erők bizonyos fokú érzékelésére. Így amikor létrehoztak valamit, abban közreműködött az, amit a szellemvilágból felfogtak és az anyagi formában a szellemi törvényeket és lényeket is ábrázolták.

Az ősi, ókori civilizációk egy része – több ezer évvel időszámításunk előtt – olyan szellemi vezetők irányítása alatt állott, akik tisztában voltak a szellemi és fizikai univerzum törvényeivel. Valójában ezt nem is választották külön, hiszen a fizikai, szemmel látható világot a szellemi megjelenésének, külső formájának érzékelték. Ezért értették és ismerték mélyen a csillagvilágot, és annak jelentőségét bele is szőtték fizikai építményeikbe, alkotásaikba.

Faji kultúrák, ókori civilizációk és építmények

Az ősrégi indiai civilizációt még annyira áthatotta a szellemi tudatosság, hogy az anyaggal alig foglalkoztak, számukra a szellemi-lelki felemelkedés volt a fontos. Az ős-perzsák a külvilágot a szellemi kifejeződésének tekintették. A későbbi közel-keleti civilizációk, mint a babiloni, mezopotámiai, asszír, és az egyiptomi már megmunkálta az anyagot, és kialakították a csillagbölcsességet.

Az ókori civilizációk hanyatlása, a Buddha

Az évezredek múltával ezek a fejlett ókori civilizációk hanyatlani kezdtek, mert a nagy szellemi vezetők – ismervén az emberi tudat fejlődésének irányát – fokozatosan elhagyták a Földet, a vezetést sokkal világibb tudatú embereknek hagyva. A ma ismert történelem az ókorról, javarészt ezeknek az utódoknak a történelme, akik még valamennyire ismerték az ősök tudását, de egyre kevésbé értették meg, mert figyelmükkel a fizikai anyag felé fordultak.

Nem véletlen, hogy később, az időszámításunkat közvetlenül megelőző évezredben több jelentős individualitás jelent meg, akik még ismerték az ősi bölcsességet, de már az új korszakra készítették fel az emberiséget. A számos keleti mester között az egyik legjelentősebb a Buddha, aki a saját erejéből emelkedett az „isteni tudat” szintjére.

A Buddhában még nagyrészt megnyilvánult a régi világ viszonya az anyaghoz. Az ember akkoriban már eléggé elszakadt a szellemvilágtól, de nem annyira, hogy elfeledkezzen róla és a fizikai színtérrel még nem azonosult olyan mértékben, mint ma. Ezért a Buddha tanításaiban még nagy szerepe volt a földi lét szenvedéseiről és a szabadulásról való tudásnak.

Mindazonáltal a Buddha – más, kevésbé ismert individualitásokkal egyetemben – előkészítője volt azoknak az eseményeknek, amelyeknek időszámításunk kezdetén kellett bekövetkezniük. A görög művészet, majd később a Római Birodalom tovább vitte az emberi tudat belemerülését az anyagba, amelyet átformált.

Az Én-tudat megerősödése, a napszellem

A legtöbb ókori nép ősi hagyománya előre látta azokat az eseményeket, amelyek fordulópontot hoznak az emberi tudat számára. Még a kisebb népcsoportok, fajok is várták és tudták azon lény eljövetelét, akit a Napistennek neveztek.
Egészen az ő megjelenéséig a vérségi kapcsolatok domináltak, a család, az ősök fája fontosabb volt, mint az egyén.

Az emberek saját fajtájuk, népcsoportjuk iránt éreztek szeretetet, más népek sokkal inkább közömbösen hagyták őket. A szellemvilág fokozatosan „elsötétült”, az ember elvesztette régi szellemi látását, így a régi tanítások már csak dogmaként hatottak, miközben megpróbáltak a világban boldogulni.

A Krisztus-szellem és az Én-tudat

Egészen addig az egyéniségnek önmagában nem volt jelentősége, csupán mint a faj, nép, család, ősök képviselőjének. Mivel az emberi tudat egyre inkább az érzékekkel látható világra korlátozódott, egyre inkább képes volt különálló, egyedi én -ként érezni magát. Történnie kellett valaminek, hogy az Én-tudat megerősödjön, de úgy, hogy a maga erejéből érhesse el később a szellemi tudatosságot.

Pontosan a megfelelő pillanatban lépett be a történelem színpadára, a napszellem, az ősi népek által Napistennek nevezett entitás, akit a Biblia Krisztusnak nevez. A napszellem – aki egyben a mindenkiben lakozó Magasabb, vagy Felsőbb Én szimbolikus képviselője is – a Föld, mint bolygóállapot fejlődése idejének közepén kellett megjelennie.

Emberi tudat, az Én-tudat és a Krisztus-szellem

Akkor már készen állt az egyes személyiség arra, hogy önálló egyénként, akár népétől elszakadva boldoguljon, de egyben magába fogadja az ego felett álló Belső-Felsőbb Én-t és így a rokoni-vérségi szeretet érzését felválthassa a bárkire kiterjedő, tiszta, szellemi szeretet. Ezt jelentik ezek a szavak: „Aki nem hagyja el apját, anyját, testvéreit… nem lehet a tanítványom.”

A Krisztus lény hatása az emberi tudat fejlődésére

A Krisztus lény a Jézusnak nevezett ember előkészített testébe lépett és csaknem három éven át abban élt, miközben fokozatosan belemerült abba. Ennek végpontján teljesen azonosult a fizikai testtel, így történhetett meg, hogy elfogták, megkínozták és keresztre feszítették.

Mindez azt a hatalmas lelki impulzust ébreszti fel az arra készen álló emberi lelkekben, hogy az „Isten” saját maga tapasztalta meg a földi lét gyötrelmét és a tudatlanságot, azért, hogy megmutassa az utat ismét felfele a szellemibe. A legnagyobb áldozatot hozta meg az emberért – egészen a fizikai halálig – hogy felébressze a mindenkiben ott honoló isteni ént, amely azonos ővele.

Ezek után a Nap világossága és szeretete – azaz a Krisztus szelleme egyesült a Földdel és immár lehetővé vált minden ember számára, hogy tudatosan, önálló Én-ként, szabadon emelkedhessen magasabb Én-jéhez. Régebben ez csak akkor volt elérhető, ha az ősi beavatás során az emberi asztráltestet és én-t a fizikai és étertestből kiemelték, most már a fizikai testben megtapasztalhatta az ember a magasabb világokat.

Emberi tudat fejlődése – az intellektus megerősödése, a mai gondolkodás

Az eredeti tudás megcsonkítása, az anyagiasság előkészítése

Amint az eredeti keresztény tudás elterjedt és a világi erők alkalmazták, egyben eszközzé is vált céljaik elérésére. Az ún. egyházi zsinatokon sok mindent meghatároztak, amit hinni. illetve gondolni „kellett” a szellemi dolgokról. Eretnekségnek nyilvánították azt a hitet, hogy az ember a születése előtt a szellemi világban már létezett volna.

A szellem, lélek, test hármas egységének tanából száműzték a szellemet, az embert testre és lélekre korlátozva. Ilyen módon az egyház mintegy megalapozta a későbbi materializmust, hiszen az ember „csak azt gondolhatta”, hogy a lelke a testével együtt születik.

Ezzel együtt, természetesen a reinkarnáció tanai – amelyek fontos részét képezték az eredeti keresztény tudásnak is – tiltottá váltak és száműzték őket a szent könyvekből és így a Bibliából is. Előkészült az a nyugati gondolkodásmódon alapuló világ, mely főként az érzéki világon akar dolgozni, s a szellemi, csak mintegy eszközként használja ehhez.

Az emberi tudat és az intellektus fejlődése, a tudományosság

Mindezek az események a „sötét középkorhoz” vezettek el. A 6. századtól kezdve a szellemi Krisztusról egyre kevésbé tudtak. A 2. évezredben az ember gondolkodása fokozatosan megváltozott. A régi szellemi látás lassanként teljesen eltűnt és az ember csak fizikai testként érezte magát.

Az intuitív, érző lelkületet egyre inkább a racionális, logikus gondolkodás váltotta fel. A 2. évezred közepe felé közeledve, a rózsakeresztesek előre látván a közelgő materializmust, azon munkálkodtak, hogy a szellemi tudás fennmaradjon a következő időszakban. A vallás és a külső tudományok elváltak és a régi szellemi ismeretek helyett immár külsődleges tudományosság, illetve külön egyházi tudomány jött létre.

A 19-20. századra elérkezett a materializmus korszaka, amelyben a bal agyféltekés, logikus, analizáló, mindent racionalizálni akaró gondolkodásmód lépett előtérbe. Az ember olyan mértékben azonosult fizikai testével, hogy mindent az öt érzékszerve alapján akar megismerni és azt fogadja el valóságosnak.

Az intellektus fejlődése

Ennek eredménye korunk technikailag fejlett, de csak a fizikai kényelemre és célszerűségekre törekvő technokrata társadalma, amely számos problémával küzd. Az elanyagiasodott világszemlélet hatására az emberiség kis része dőzsöl, miközben milliók éheznek.

Az emberi tudat felemelkedése a szellemihez – egyéni tudatosság

A számos hátrány ellenére, mindaz, ami az emberi tudat külső, fizikai érzékszervekre történő korlátozása, egyben a tudatosság alapja. Mert régen csak mintegy a faj, azelőtt pedig a csoportlélek, és mindenség részeként érezte magát az emberi lény. A szellemvilágtól teljesen elszakadva, különálló egyénként saját maga építi fel a tudatosságát.

A rózsakeresztes áramlat áldásos tevékenységének következtében ma is elérhető a szellemi megismerés és tudatfejlődés, amelyhez az arra érett lelkek el is jutnak. Az, hogy az ember teljesen elveszítse a szellemvilággal való kapcsolatot, szükséges volt ahhoz, hogy önálló, független öntudatra ébredjen.

A következő lépés az, hogy – immár tudatosan – ismét felvegye a kapcsolatot a szellemvilággal, és felismerje saját, halhatatlan szellemét. A tudat evolúciója efelé halad, persze a maga lassú módján. Az ember útja az, hogy a fizikai lét által jusson önmaga szellemi valójának felismeréséhez, s egyre magasabb fokon való megéléséhez.

Ha tetszett, lájkold és oszd meg másokkal is!

Emberi tudat fejlődése az ókortól napjainkig. Egyéni tudatosság
Tagged on:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

error: Content is protected !!