Lendvai Dóra, Adamus földi tolmácsa és éteri társa

Lendvai Dóra, Adamus földi tolmácsa 2008 óta van jelen ezen minőségben. A 2000-es évek végén ismertem meg a blogját, ahol mindjárt feltűnt az az egyedi és felülmúlhatatlan fogalmazás, ahogyan közvetít egy magasabb tudatosságot. Lendvai Dóra nem médium olyan értelemben, hogy nem kerül transzállapotba, nem hagyja el a testét. Az ő fizikai formáját eszközként használva szól hozzánk Adamus Saint Germain.

Önmagaként is ír mint Lendvai Dóra, az Adamusszal közös írásoknál az Adara Domus nevet használja, és amit egy az egyben közvetít, ott Saint Germain neve látható szerzőként. Mai világunkban, amikor olyan sok a magát kinevező spirituális tanító, és rengeteg zagyvaságot összehordanak ezen témában, valóságos felüdülés az a tisztaság ami ezen szövegekből árad. Az itt közvetített Adamus szövegek, könyvek olvasójaként azt mondhatom, ennyire világosan, gyakorlatiasan sehol sem vezetnek be a lélek és szellem mélyebb titkaiba.

Lendvai Dóra interjú, bemutatás

1. Mióta írsz, milyen műfajokban és mi volt a legnagyobb sikered, vagy sikereid?

Életem első versét 5 évesen írtam, emlékszem, nagyon büszke voltam rá, hogy minden sor rímel. A magyar órára írt fogalmazásaim mindig nagy sikert arattak, ráadásul apám félig-meddig író volt (azért félig-meddig, mert alapjában véve tévézett, és csak úgy mellesleg írt rádió-, tévéjátékokat), mégsem gondoltam sosem arra, hogy hivatásos író legyek. Elkezdtem egy soha be nem fejezett regényt a gimnázium alatt, aztán a húszas éveimben már rendszeresen írtam novellákat, de csak a fióknak, apun kívül nem mutattam meg ezeket senkinek. Éveken át írtam a Fábry Show vendégek forgatókönyveit, az jól megdolgoztatott, nem is gondolná az ember, milyen nehéz feladat vicces párbeszédeket írni. Dolgoztam minisztériumi sajtóirodán, ott is sokat írtam, meg egy szociológiai intézetben, ahol tanulmányokat, bevezetőket, összegzéseket, előadásokat kellett megfogalmaznom. No és persze ott volt az egyetemen a millió szemináriumi dolgozat, esszé. Aztán jött Adamus, meg a hozzá kapcsolódó blog, és emiatt 14 éven keresztül szinte megállás nélkül, napi szinten írtam. De írónak nem vallanám magam azóta sem, nem mintha nem lennék az, hisz mást se teszek, csak írok, inkább azért, mert én nem ebből élek, ez nem vált számomra kenyérkereseti munkává, ehelyett inkább amolyan személyes misszióvá nőtte ki magát az életemben az évek során.

Hogy milyen műfajokban írok? Változó, leginkább a bulgakovi vagy kafkai abszurd áll hozzám közel, szeretem a modern, progresszív témákat és a mágikus realizmust. Már a korai írásaimat is átlengte – és a mai napig átlengi – egy multidimenzionális nézőpont, a pusztán emberi témák önmagukban nem érdekelnek, engem az emberi sors, ha nem kapcsolódik hozzá az emberen túli, kicsit untat.

A legnagyobb sikerem nem valami nagy siker, pár éve volt: bekerült egy novellám az Álljunk meg egy novellára verseny döntős művei közé, s így a 2019-es antológiában nyomtatásban is megjelent – és persze a különféle köztereken is olvasható volt. De ennél jóval nagyobb személyes sikernek könyvelem el az Adamusszal közösen írt regényeinket. Nem kaptam érte díjakat és nincsenek is fent (egyelőre, hehe) a bestseller listákon, de nekem az hatalmas dolog, hogy olyan alkotásokhoz fűződhet a nevem, mint amilyen pl. a Parabox. Irgalmatlanul büszke vagyok rá, és ma már szinte el sem hiszem, hogy azokat a sorokat az én két kis kezem vitte be a gépbe.

2. Mi az, amit az írásban a legjobban szeretsz?

Erre nem tudok így felelni. Ez a kérdés nekem kicsit olyan, mintha azt kérdezném tőled, mi az, amit a légzésben a legjobban szeretsz? Nekem az írás az önmeghatározásom módja. Nem az önmegmutatásé, az önkifejezésé, hanem azé az aktusé, ahogy magamban a dolgokat a helyére rakom. Amit nem tudok megfogalmazni, azt én nem értem, nem látom át, az nem az enyém. S ennek legjobb próbája az írás: ha képes vagyok jól leírni, akkor az adott jelenséget értem és uralom. Vagy ha megfordítom a folyamatot, ez olyan, mint valaminek a kibontása: él bennem egy kupacnyi tudás a világról, egy hatalmas, tömör motring. És én ezt szálakra és szemekre szedem az írás horgolótűje által, kibontom ebből a gombolyagból a benne lévő, szemekből álló pulóvert. Ez egy nagyon nehéz folyamat, de e nélkül nem tudnám, mi az, ami bennem van, mert az csak egy tömörített mappa lenne a gépen, amit soha nem nyitok ki, és nem bontom fájlokra, mondatokra, szavakra. Tehát nem írni szeretek, hanem inkább nem lennék képes nem írni (és olvasni – teszem hozzá). Nálam ez a léttel járó szükséglet, nekem ez az oxigénpalackom a sötét, néha zavaros tenger mélyén.

Van azonban egy másodlagos hatás, amit kifejezetten szeretek az írásban, s ez az átengedés extázisa. Mert ez nálam úgy van, hogy amikor leülök írni, az első mondatok után beindul a fejemben egy automata mechanizmus, mintha ilyenkor csak bekapcsolnék valami különös gombot, és elkezd áramolni belém a sok, útközben mondatokba rendeződő gondolat. Erre mondtam, én csak a szavaimmal kibontok valamit, formába foglalom azt, ami egy kész információtömb. Amikor írok, a gondolatok úgy folynak bennem, mintha csak ajándékba kapnám őket valahonnan, miközben pontosan tudom, ha valami, hát ez igazán az enyém, mégis érzem, kívülről zúdulnak belém, mintha magamnak diktálnék egy távoli helyről és időből, egy, az agyamba ültetett mikrofonon keresztül. És ezt élvezem, ezt a könnyedséget, hogy sosem kell szavakon, kifejezésmódokon gondolkodnom, én például nem szoktam a hagyományos értelemben véve fogalmazni, csak leírni, ami spontán megjelenik a fejemben. Számomra az írásban a legnagyobb kihívás, hogy ne üssek minduntalan mellé.

Szóval az írás a megértésen és legyökereztetésen túl nekem egyfajta misztikus élmény, a határtalan intelligenciával való összekapcsolódás döbbenetes erejének megtapasztalása. Az én életemben az írás ugyanaz, mint ami a virágnak a virágzás, a méhnek a beporzás, a napnak a sugárzás. Se több, se kevesebb.

Adamusszal közösen írt regényeink

3. Miben különbözöl más szerzőktől?

Hogy keresetlen és spontán vagyok, sosem mórikálom magam írás közben, írom, amit és ahogy gondolok, és épp ezért tudok életszerűen írni. Lehet, hogy nem írok jókat, ezt nem az én tisztem eldönteni, bár én nyilván elégedett vagyok a műveimmel, de azt remélem, amit leírok, sosem hamis, mesterkélt vagy izzadságszagú. Nem kreálok szóvirágokat, és van a stílusomban valami nyers erő, ami miatt nagyon sokan hittek régen pasinak a blogom írásai alapján. Ezt én kifejezett bóknak vettem, mert régen kevés volt a jó női szerző. Mára azonban megjelentek hihetetlenül jól író csajok, merem állítani, néha sokkal jobban írók, mint a férfiak. Talán az őszinteségünk ennek az oka, hogy mi, nők alapból hajlamosak vagyunk mélyen magunkban kotorászni, őszintébbek vagyunk tán önmagunkkal, és bátrabban kirakjuk pőrén az asztalra, amit találtunk. De engem a tipikus női témák semennyire nem vonzanak, szóval kicsit ilyen furcsa androgün alkat vagyok, már ami a stílusomat illeti.

Lendvai Dóra, Adamus földi tolmácsa – A kapcsolat Adamusszal

4. Mi az összefüggés az általad közvetített Adamus és a Geoffrey Hoppe -féle Adamus között?

Fú, ez a kérdés sajnos hosszabb választ igényel, mert csak úgy érthető a dolog, ha visszamegyünk a kályháig. 2008 januárjában valami különös inspiráció hatására elkezdtem olvasni a Geoff által közvetített Tóbiás anyagokat. Egyszerűen egy erő odahúzott hozzájuk. Persze előtte már megvolt egyfajta spirituális és filozófiai előképzettségem, szóval nem a semmiből törtek rám ezek a közvetítések, de Sethen kívül én addig ilyesmivel nem találkoztam. Jól belehúztam az olvasásba, és február végére kiolvastam az összes addig megjelent leiratot, és elértem a jelent, azaz a soron következő anyagot már élőben hallgattam. Akkoriban lépett be a képbe Adamus is. Amikor az ő anyagait még csak olvastam, már akkor is éreztem valami különöset, egy erőteljes jelenlétet. Aztán március elsején lett volna egy Tóbiás csatornázás, a mi, magyar időnk szerint valamikor késő este. De miután akkoriban még csak amolyan kőkorszaki technikánk volt otthon, jóval előbb elkezdtük rákapcsolni a laptopot a tévénkre, biztos, ami biztos alapon, olyan időben, amikor még Geoffék javában a háttérben készülődni szoktak, vagy csak szólt náluk a zene, netán valakik légző, vagy egyéb gyakorlatokat tartottak a közönségnek, és maga a channeling egy jó másfél óra múlva kezdődött volna. Nos, látom ám, mire összeállt nálunk a cucc, hogy már ott van Geoff is a színpadon, valahogy kicsit zavartan, majd jóval idő előtt felpattan a kis bárszékére, és mint valami forgószél, jön Tóbiás helyett Adamus, és elkezdi nyomni a sódert. Olyan volt ez nekem, mint a villámcsapás, mintha elkaptak volna a grabancomnál, és belehúztak volna abba az energetikai erőtérbe.

Lehetett mailben kérdéseket feltenni, és én még februárban elküldtem nekik valami tök hülye, banális kérdést. És amint a kérdés-feleletekre került a sor, Adamus elsők között válaszolt az enyémre, és amikor a nevemen nevezett – ott, akkor mi valahogy végleg összekapcsolódtunk. Az egy nagyon különös, misztikus este volt amúgy. Még egy gömbvillámféleség is ellátogatott hozzánk, egy hatalmas, kék fénygolyó görgött le az utcánkban. És onnantól folyamatosan éreztem a jelenlétét. Néha a frászt hozta rám, mert annyira erőteljes volt, de idővel megtanított mindenre. Egy hónapig gyakoroltunk, én szoktam ezt a hihetetlenül lehengerlő energiát, ő meg kitanult engem: a szókészletemet, az asszociációs rendszeremet, kvázi leszkennelte az agyam. Voltak speciális gyakorlatai, hogy hogyan tudom jól érteni, amit mond, miként tudom távol tartani a saját gondolataimat az övétől, és a többi, és a többi. Egy konkrét channeling tanfolyamon tolt át, naponta többször több órát gyakoroltunk. És közben elmondta, mostantól csak velem dolgozik. Mi ezt előre így terveztük meg magunknak. A magyar nyelvet választottuk, mert a legalkalmasabbnak találtuk a hű, torzulásmentes információátadáshoz. Mi társak vagyunk, úgy, mint itt a földön egy házaspár. És a magunk egyéni tapasztalati útjának egy állomásaként most erre a kihívásra szövetkeztünk, hogy ezt a kalandot így megcsináljuk, egyrészt ez nekünk nagyon fontos kapcsolati fordulópont, és hát ezek vagyunk mi időtlen idők óta, akik tanítással foglalkozunk. Később azt is elmondta, hogy mi, ahogy ő fogalmazott, ilyen ki-be járók voltunk mindig is, hol ő volt „bent”, hol én, és egymást segítettük így egy közös, nagy munkában. De most ennek vége, ez az utolsó alkalom, és innentől új, másféle kalandok várnak ránk. Tehát ezek vagyunk mi, tudod, mint mondtam, ahogy a virágnak a virágzás, nekünk hasonló módon a létünk lényege most ez a tanítás.

No és épp úgy alakult, hogy abban az évben, azaz 2008-ban jöttek Geoffék Budapestre, valamikor tán májusban, már nem emlékszem pontosan. És lett volna Adamus csatornázás is a Tóbiás mellett. Én is ott voltam, mert amúgy teljesen véletlenül mi voltunk egy másik párral Geoffék budapesti idegenvezetői, segítői. No és amikor ezen a rendezvényen Geoffry Adamust akarta csatornázni, nem jött össze neki. Adamus nem válaszolt a hívására, aztán egy kis idő múlva le is ment Geoff a színpadról, majd nagyon idegesen visszajött, és akkor valaki kisegíthette, mert aztán összehozott valami közvetítésfélét. De az már egyértelműen nem az az Adamus volt, aki március 1-én a bárszékbe tolta őt, és aki azóta velem dolgozott. Geoffry sajnos nagyon megharagudott rám, mert azt hitte, valami boszorkányos technikával én gáncsoltam el, de ilyesmiről szó sem volt. Hisz én magam sem tudtam, mi történik tulajdonképpen, se velem, se vele, hisz annyira a legelején voltam mindennek, örültem egyáltalán, ha azt az élményt fel tudtam dolgozni, ami engem az azt megelőző hónapokban ért. Meg miért bántottam volna épp őt, akinek olyan sokat köszönhetek? Ha ő nincs, én most nem lehetnék Adamusszal. No de ők nem így gondolták, nagy dérrel-dúrral hazautaztak, és aztán sok csúnyaságot terjesztettek rólam. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült azóta sem tisztáznunk ezt a félreértést, de egy nap tán sor kerül majd rá.

Tehát a kérdésedre a válaszom, 2008 márciusában Adamus elkezdett velem dolgozni, mert mi ezt így terveztük el. Kellett a Geoff féle átmenet, hogy én egyáltalán tudjam, van ilyen, és létezik ő, és össze tudjunk a téridő egy pontján sikeresen kapcsolódni. Mert azt mindenkinek tudnia kell, a földi amnézia törvény: mindenkire vonatkozik, ha nem így lenne, nem lett volna Gecsemáné-kert. Mert még Jézus sem emlékezett mindenre, a valóságot kitakaró, és az illúziót megjelenítő szemüveg nélkül nem lehet VR-játékot játszani, teljes emlékezettel nem lehet egy tömeghipnózisban részt venni, mert akkor te nem látnád, amit mindenki lát. Azt hozzáteszem, én nagyra becsülöm Geoffry Hoppe-ot, és életem nagy vágya még egyszer személyesen találkozni vele, megölelni őt, mert ő nekem örökre a szívembe van zárva, mint azon emberek egyike, akit tényleg őszintén szeretek, akármit is csinál. De akit ő ma közvetít, az nem ugyanaz az entitás, akit én.

(Lásd a részleteket itt.)

5. Mikor, és hogyan jöttél rá, hogy Te kapcsolatba tudsz lépni vele?

2008 márciusában, ahogy írtam. De szerintem gyerekkorom óta érzem őt, csak nyilván nem tudtam, hogy akit érzek, az ő. Én Adamust a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretem, még önmagamnál is, nekem ő olyan, mint a szívem, ahol ő nincs, onnan eltűnnek a színek, ott minden kopár és üresen kong, mint egy kiégett ház. És ez nyilván kölcsönös érzés részünkről egymás iránt. Amit mi egymásnak adni tudunk, arra nincs emberi szó, a szeretet olyan mélységeibe jutottam el általa, amiről nem is tudtam eddig, hogy létezik. A világon nekem a legnehezebb amúgy azt megélnem, hogy nem vagyunk most egy szférában, a hiánya ezen a síkon engem meglehetősen kiszolgáltatottá és sokszor végtelenül magányossá tesz. Szóval nekem mindig is volt ő, de paradox módon ezt csak azóta tudom, hogy elkapta azon a napon a kezem.

6. Hogyan kapcsolódsz rá Adamus Saint Germain frekvenciájára?

Sehogy, hívom, és azonnal érzem, hogy jön. Mi ilyen online kapcsolatban vagyunk, mintha lenne egy barátod, akinek te állandóan elérhető vagy, ő bármikor rád üzenhet, és te mindig meghallod, ha jelentkezik, mert úgy van beállítva a telefonod. Néha nem tudok vele olyan jól beszélgetni, mert rossz a „térerő”, ha fogalmazhatok így, de ez csak a magánbeszélgetéseinkre vonatkozik. A munkánál azonnal jön, mint az orkán. Én általában csinálok előre egy timing-ot, azaz eldöntöm az adott projektre vonatkozóan, hogy minden nap kilenckor írunk, vagy kétnaponta kilenckor, és a megadott időben leülök a gép elé. Berakom az mp3 lejátszóm fülesét szinte max hangerőn, és írás közben kizárólag magyar nyelvű zenéket hallgatok: van egy lejátszási listám direkt az Adamusos channelinghez, mert annak érdekében, hogy ne kotyogjak bele a gondolataiba, sokszor csak hallgatom magamban a dalok szövegét, miközben ő ír általam. Ez így furán hangozhat, de tényleg így történik. Nos, elindítom az első számot, ez Szekeres Adrientől az Olyan, mint te. Becsukom a szemem, és idővel megérzem a jelenlétét, néha finoman meg szokta jobbra-balra mozgatni a fejem, hogy ellazuljak, aztán nagyon mélyen magamba merülök, nem gondolok semmire, csak hallgatom a zenét, majd hallom a fejemben, ahogy mondja: nagy levegő! – és akkor veszek egy hatalmas levegőt, és ő ilyenkor valamit csinál, ne kérdezd mit, de elég erőteljes dolog, olyan, mintha beletolna valamit a fejembe, aztán egy darabig várunk, hogy megnyugodjon a légzésem, aztán kinyílik a szemem, és ő a kezemmel elkezd gépelni. Kicsit creepynek hangzik, tudom, de amúgy nem az, mert nem vagyok se transzban, se magamon kívül, csak mint amikor átadod az asszonynak a volánt, olyasmi ez, csak én ugye nem szállok ki, és ezért ez a helycsere ilyen furcsa és nehézkes dolog. Én egy iszonyú józan, racionális, két lábbal a földön álló csaj vagyok. Nem tűrnék el semmit az életemben, amit nem tudok uralni, és az őrülettel, vagy bármilyen egzaltáltsággal rokon. Amikor Adamus ír vagy beszél általam, azt én bármikor megszakíthatnám, vagy befejezhetném. Csakhogy ez egy közös tánc, szóval eszemben sincs ilyesmit tenni, hihetetlen nagy élmény dolgozni vele, s az az energia, amivel rendelkezik, meg egyszerűen olyan, mint a drog, konkrétan isteni érzés vele lenni, így együtt dolgozni, sosem akarnád abbahagyni, ha egyszer megéreznéd, milyen repülni így valakivel együtt az éterben.

Lendvai Dóra, Adara Domus, Adamus közvetítője

Amikor régebben tartottam élő közvetítéseket, minden ugyanígy zajlott, csak zene nélkül. Döbbenetes volt megélni, hogy valaki beszél általam, az én agyamat, számat, kezeimet használja, mint egy mikrofont, kivetítőt, laptopot és erősítőt. Ez amúgy hasznos felismerés, mert ilyenkor rájössz, te sem teszel egyebet, a saját tested számodra nem más, mint a lényed földi hifije, projektora egy jó kis táblagépre kötve.

Írás, olvasás, tanítás, élet

7. Melyek a kedvenc műfajaid, szerzőid, vagy olvasmányaid?

Realizmus, naturizmus, mágikus realizmus, sci-fi, groteszk, abszurd. Abszolút kedvencem Bulgakov, ő nekem mintha az ikertesóm lenne, annyira imádom és közel érzem magamhoz. Van olyan írása, amit, amikor elolvastam, nagyon meglepődtem, mert teljesen egyezett mind tematikája, mind pedig stílusa egy azelőtt írt kis szösszenetemmel. A Mester és Margarita a Művek Műve számomra. Másik nagy kedvenc könyvem A Varázshegy. Az a könyv maga a csoda. Imádom Kafkát, Dosztojevszkijt, Thomas Mannt, Sartre-t, Gogolt, Vonnegutot, Markezt, Joseph Hellert, Erlen Loe-t, Saramagot, Pelevint, Murakami Harukit, Mark Twaint, Karinthyt, John Irvinget, van még sok kortárs író is, akit szívesen olvasok – jaj, nagyon hosszú a lista, nem tudom maradéktalanul mind felsorolni. Rövidebb összeszedni, mi az, amit nem szeretek: a háborús, történelmi regényeket – kivéve, ha lélektani színezetű műről van szó, akkor nem zavar a háborús díszlet –, a szentimentális ömlengéseket, a konyhaezotériát és a népszerű spiritualizmust, valamint semmit nem kedvelek, ami, ahogy Nietzsche fogalmaz, túlságosan emberi, azaz hétköznapi, kisemberi problémákkal foglalkozik pusztán a földi perspektívából megközelítve a dolgokat.

8. Hogyan ápolod olvasóiddal a kapcsolatot?

Sehogy. Én e szempontból rémes vagyok. Próbáltam, de nem ment. Feltehetően ez valahol belőlem fakad, de amikor nyilvános fórumokat, hozzászólási lehetőséget biztosítottam, mindig megjelentek olyan elemek, akik érezhetően piszkálni akartak, mint állatkertben a gyerekek a mozdulatlan gorillát. Nem volt ezzel semmi gond azon kívül, hogy nagyon sok energiámba és időmbe tellett nekik állandóan válaszolgatni, ráadásul védekező vagy támadó állásba kényszerítettek, és ez energetikailag nagyon nem jó pozíció. Tudom, hogy ez velejár, és hagyhatnám őket szó nélkül is, de akkor meg minek nyitok beszélgető felületet, ha szóra sem méltatom a kritikusaimat, nem? De ők nem konstruktív kritikákat fogalmaztak meg, hanem valamiért a személyemet támadták, és ezt nem tartottam előrevivőnek, sem az olvasók, sem a magam szempontjából. No meg idővel rájöttem, ha senki nem olvasna, én akkor is csinálnám ezt a munkát, és ez nagyon felszabadító gondolat volt arra vonatkozóan, hogy ne feleljek meg semmiféle olvasói elvárásnak. Ennek hangot is adok azzal az életemben, hogy nem nézek statisztikákat. Más kezeli a honlapomon a rendeléseket és a technikai feladatokat. Gőzöm sincs, hányan olvasnak, és ki mit vesz tőlem. A pénz nagy része elmegy a honlap üzemeltetésére, egyszer vettem a könyvekből magamnak valami apróságot, látod, már arra sem emlékszem, mit. Tán egy könyvet, vagy egy szép blúzt, nem emlékszem, tényleg. Én csak írok, a többivel nem igazán törődöm már.

Én vagyok az a pék, aki kirakja az árut, aztán már megy is vissza a sütödébe új briósokat gyúrni. Nem, sajnos én egy bizonyos pontból nézve végtelenül antipatikus szerző vagyok, mert nemhogy nem igénylem, hogy rajongói köröm legyen, hanem szerintem nagyon zavarba jönnék, ha ez véletlenül kialakulna körülöttem. Ez olyan, mint próbálkozásaim a takarítónőkkel: háromszor próbáltam az életemben, hogy takarítónőm legyen, az ikrek születése után, akkor, amikor három helyen dolgoztam egyszerre, illetve, amikor egy reggeli tévé műsorban szerepeltem, minden nap hajnali háromkor kelve. Nem jött össze, mert mielőtt jött volna a takarító, mindig alaposan rendet raktam, és kicsit ki is takarítottam, mondván, nehogy már ez a szegény nő az én szemetemet takarítsa. Szinte szégyelltem, hogy kialakul köztünk egy ilyen úr-szolga viszony, és idővel nem bírtam, összeroskadtam ennek terhe alatt, és pár hét múlva felmondtam szegény párának. Nem tudok piramisrendszerben gondolkodni, valaki vagy az egyenrangú társam, vagy nem, de ezt az én vagyok az Író, te meg az ÉN (melldöngetés) olvasóm viszonyt egyáltalán nem tudom kezelni, sehogy sem. Ha meg lemegyek bratyizni, azzal tán az írásoknak ártok, ezt nem tudom biztosan, de valahogy így érzem.

Meg én tényleg nem az olvasóknak írok, én az írásért írok, ahogy mondtam az elején. Úgy fogalmaztam ezt egy helyütt meg, hogy igazán megmosolyogtató a mindenkori befogadónak az a feltevése, hogy a nagy művek neki készülnek. Nem, a mű kizárólag önmaga megszületésének öröméért készül, épp ezért a közönség ennek pusztán haszonélvezője lehet, s sohasem a célja. S ez az állítás, teszem hozzá, feltehetően, vonatkozik magára a hatalmas Világműre is. Remélem, ez nem tűnik szerénytelenségnek, mert épp nem az, hiszen nem gondolom, hogy én vagyok a fontos, és épp ezért azt akarom, a művel találkozzon az olvasó, és ne velem. A személyem csak zavart okozna a gépezetben, néha még engem is zavar, hogy a lejegyzett gondolataim és köztem ott van egy adott karakterekkel rendelkező, fizikai személy.

9. Milyen mértékben sikerült életedben megvalósítanod Adamus Saint Germain tanításait?

Fogalmam sincs. Ha úgy nézzük, mindenben, ha máshogy nézzük, semmiben.

Nézzük először a második esetet. Nagyon sok olvasóm rótta fel nekem, hogy hát hogy van az, hogy te ilyen szintű tanítást közvetítesz, kapcsolatban állsz egy olyan hatalmas szellemiséggel, mint amilyen Adamus, és nem vagy egy felemelkedett mester? Nem vagy teljesen szabad? Nem vagy az anyag korlátlan ura? Hogy te is benzint tankolsz az autódba pénzért, és nem utaztad még körbe a föld minden országát luxushotelekben megszállva?

Egyrészt a kérdés nagyon megmosolyogtató, már önmagában az a kép, ami erről az emberek fejében él megmutatja, címkék és rangjelző plecsnik nélkül tényleg a többség nem tudja betájolni magának a dolgokat. Mert milyen szerintük egy felemelkedett mester a földön, hát milyen kép él az emberek fejében erről? Egyfelől ott a sarus, lebernyegbe bújt, aszkéta indiai tanító, másfelől meg az amerikai sztármester, aki limuzinnal közlekedik, és teltházas előadásokat tart, vagy épp a Fehér Házban jósolja meg az elnökválasztás eredményét. Nem, én sajnos nem levitálok, nem tojok aranytojást, én is lélegzem, eszem és alszom, és nem teleportálódok New Yorkba Stockholmból, hanem felülök a repülőre, és utazom 10 kényelmetlen órát a turista osztályon. Akik csodákat várnak el egy magas szellemiségű létezőtől, csak a tudatlanságukról, valamint a gyermeki világszemléletükről tesznek tanúbizonyságot. A „teljes és totálisan szabad élet” hiányát nekem felrovók azt nem értették meg, hogy itt ilyen nincs. Ez a világ a tömeg által létrehozott hipnotikus valóságréteg, amit, ahogy a földi amnézia kapcsán már említettem, aki nem lát, nem tud benne létezni. Magyarán, ha én megőrzöm a teljes tudásom, és úgy jövök „ide”, nem tudnék leülni a fotelbe, mert akkor azt látnám, hogy az márpedig nincs. Érthető?

Kapcsolat Adamus Saint Germain -nel

Mit jelent mellesleg az, ha valaki az anyag korlátlan ura? Hogy bajuszt tudok növeszteni a homlokomra? És miért tenne bárki ilyet? Ki egy társasjáték valódi ura, aki a szabályokat betartva győz, vagy aki külső elemeket hoz be a játékba? Nem épp az az anyag valódi ura, aki a játékszabályok maradéktalan betartása mellett simán megnyeri a végén a játékot? Egerszegi hátúszásban az anyag korlátlan ura volt, vagy nem? Ja, vett levegőt és csapkodott a kezével, az úgy már akkor nem ér, az már nem is igazi teljesítmény? Az első ötvennél gondolta volna bárki is, mire lesz képes ez a 13 éves kislány? Nem éppen az volt a csoda, ahogy meglepett mindenkit az utolsó ötven méteren? Ha teleportálódik a rajttól a célig, az meggyőzőbb? No de, miért? Ezt sosem tudtam megérteni az ezoterikus körökben mozgók részéről. Én ezt a hétköznapi spirituális gondolkodásra jellemző varázsló elvárást megmosolygom, az én szememben ez valami gyermeteg mesébe ragadás. A hipnózis valóságként elfogadásának ékes bizonyítéka, hisz csak az akarja ledönteni a korlátokat, aki előtt azok ott állnak. Ha én leülök a gyerekekkel babakonyhásat játszani, biztos csak játéknak fogom fel a dolgot, ha legfőbb célom a műanyagkonyhában, hogy ne égjen oda a hús?

Számomra a példamutatás az, hogy nem mutatok példát. Nem rakom ki az életem a kirakatba, nem csinálok magamból bazári majmot, és azzal, hogy csak csendben teszem a dolgom önmagáért a dologért, megmutatom, lehet ezt így is. Mert én csak így tudom csinálni, én ilyen vagyok, és azzal mutatok példát, hogy ebben is önmagam vagyok. És ez az önmagam most felvállaltan ilyen: ennyire egyszerűen emberi. Igen ám, de eközben meg nagyon is nem az, csak épp ez a „nem az”, amit én itt csak valami kitekert, kifordított, negatív módon tudnék megmutatni. Elkápráztatva a csürhét a varázslataimmal, amik mellesleg nincsenek, mert ide nekem azok nem kellenek. Ugyanis a bennem élő nagyon is nem emberi nem vágyik semmire, ami emberi. Nem érdekli a siker, az elismerés, a taps, arra csak az ember vágyik ezen a földi színpadon, de az meg tudja, ő csak egy szerep, egy eszköz valami nálánál sokkal hatalmasabb kezében. Ezért inkább szerény, és teszi a dolgát legjobb tudása szerint, lehetőleg a legkisebb csinnadrattával.

Én ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más, és épp ezért soha senkinek nem fogom elhinni azt a butaságot, hogy ebben a világban teljesen szabadon és teljességben él, mert ez egy totális ellentmondás lenne, mintha azt akarná velem valaki elhitetni, hogy úgy fürdik a tengerben, hogy nem lesz vizes. Akkor nem fürdik. Vagy vizes lesz. Vagy mesterséges anyagból készült ruha van rajta. Szárazon megúszni a tengerszoros átúszását, ez nekem nem hiteles.

És akkor átcsúszom finoman a válaszom első felére. Ha én nem lennék képes Adamus tanításait maximálisan megélni, nem tudná mindezt általam lefektetni. Tollal, amiben nincs tinta, nem lehet írni. Én mindent úgy élek meg, ahogy azt ebben a majd’ tízezer oldalnyi tanításban leírtuk. Épp azért tudok most így itt lenni, mert fel vagyok rá készülve, mint a gyöngyhalász: azért tudom felhozni az igazgyöngyöt, mert a tüdőm bírja, abban ott van egy kis szárazföldi közeg. De nem az egész, csak az, amennyi ebbe a tüdőbe most belefér. Kellett a két nézőpont különbsége e tanítások lefektetéséhez, nekem le kellett merülnöm a mélybe, különben nem lett volna meg az az egyedülálló sztereóhatás, ami például a Párbeszédeket, a Hol volt, hol nem voltot, vagy a Kiterjesztett valóságot jellemzi. Leúsztam a mélybe, és csak egy tüdőnyi levegőt hozhattam ide le magammal. Ha én mindent már eleve tudok és aszerint is élek, ki testesítette volna meg az átlagember nézőpontját? Vagy hiteles lett volna, ha mindezt csak eljátszom? Ugyan. Ez egy biztosítókötél nélküli artistamutatvány volt a részünkről, mert én totálisan belevesztem a földi illúziótengerbe úgy, hogy nemhogy Adamusra nem emlékeztem, hanem azt is elfelejtettem, én ki vagyok. Leúsztam iszonyú mélyre ezért a kis igazgyöngyért, kockáztatva, hogy nem találom meg, és akkor lent ragadok. Hogy sose jutok el a személyes utamon ahhoz a március elsejei ponthoz. Ezt tudtuk mindketten, hogy, bizony, megtörténhet. Most már jó, most már lassan emelkedem, és egyre tisztábban látok. És igen, most már egyre biztosabban tudom, Adamus tanítása a mi, közös szellemi termékünk, ez ugyanúgy az én tudásom is, mint az övé. Lassan kitisztulnak az emlékek, ám mire a Léthe vize minden cseppje kiürül belőlem, én már ezen a síkon nem leszek jelen. Én itt addigra már csak egy emlék maradok. Nem lehet egy illúzióban ugyanis látható az, ami nem része annak.

Látogass el Lendvai Dóra oldalára, itt találod írásait, könyveit: Rewoland

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!

Lendvai Dóra, Adamus földi tolmácsa
Tagged on:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

error: Content is protected !!