Az élet káprázata – Örökkön örökké

Megszülettem. Egy új világ tárult éledő szemeim elé. Virágok és fák, termek és épületek, emberek és állatok. Madarak és pillangók, napok és holdak, árnyékok és fények. Minden szép és jó volt. Megtanultam megértetni magam és később megismertem az emberi szót. Testvéreim születtek. Gyermekek voltunk és játszottunk.

Lakóhelyünkhöz közel volt a folyó, amely mellett templomok és ősi épületek húzódtak. Számtalan hely a játékra. Szüleink velünk játszottak. Apánk, Tem-Kne, erős volt és nagyon okos. Számtalanszor elvitt bennünket a folyón és bemutatta a természet nagyságát és fenségét.

Anyánk, Nem-Tha, sokszor velünk jött és ugyanúgy élvezte ezeket a beszámolókat, mintha ő is gyermek lenne. Ők ketten tökéletes harmóniában voltak. Ismerték egymás összes gondolatát és mindig boldogság áradt felőlük. Megértették gyermeki gondolatainkat és tökéletes biztonságban voltunk velük.

Később megismertük Nur-Zet –et, a fiatal papot, aki sokszor foglalkozott velünk. Megtanított bennünket a betűvetés, a számtan, a testedzés és a kézművesség tudományaira. Olyan kérdésekre adott választ, amelyekre a szüleink nem tudtak, vagy nem akartak válaszolni.

Felnőttünk. Testvérem, Han-Tek, feleségül vett egy csodaszép lányt, aki a sivatag mellől érkezett. Húgom hozzáment egy úrhoz, aki a közeli helyőrség vezetője volt. A gyermekéveink elmúltak és egyre ritkábban találkoztunk. Rám Nur-Zet gyakorolt hatást és úgy döntöttem, az ő nyomdokaiba lépek. Meg akartam ismerni minden dolgok titkát és értelmét.

Egyre több tárult fel előttem a világot mozgató erők természetéből. Tudtam, hogy a jó úton járok. Érettebb lettem és bölcsebb. Testvéreimnek gyermekei születtek. Húgom kislánya, Zej-Ned, különösen közel állt hozzám. Már kisgyermekként olyan kérdései voltak, amelyeket mások csak az élet vége felé tesznek fel. Nur-Zet azt mondta, hogy a kislány sorsa már el lett határozva, mielőtt ideszületett. Azt kérdeztem, kik döntöttek efelől, mire azt válaszolta, maga Zej-Ned döntött így, amikor még „teljes volt” a csillagok között.

Az élet káprázata történet

Telt az idő és megismertem azokat a titkokat, amelyeket mások csak álmaikban láthattak. Egyre kevésbé voltam „emberi”, magasabb bölcsesség költözött az életembe. A szüleim idősebbek lettek és lassanként eltűnt fiatalságuk sudársága. Népünk szellemének megfelelően éltek, kitűnő egészségben, ezért öregkorukra is megőrizték ruganyosságukat és elevenségüket. Végül elérkezett a nap, amelytől tartottam. Ők ketten, akiket annyira szerettem, örökre lehunyták földi szemeiket. Egy fiatal szikomorfa alatt aludtak el, egymás karjaiban. Rettenetesen egyedül éreztem magam.

– Újra találkozni fogtok egy másik földrészen, másik szerepben – mondta Nur-Zet.

Zej-Ned közben felnőtt és útja a templomba vezetett. Rendkívüli szépségű volt, amely tulajdonságát csak esze múlta felül, de egyetlen kérőnek sem volt esélye nála. Zej-Ned –et csakis a csillagok érdekelték, a múlt és a jövő, az ég titkai és a föld rejtélyei. Idejének java részét ezek felfedezésével töltötte, vagy a templomokban segédkezett, ahol a gyógyító papok kezelték az embereket. Rendkívüli érzékkel rendelkezett az emberek elhangolódott rezgéseinek megérzésében, ezért sokszor már abban a pillanatban tudta, mi a probléma, amikor találkozott valakivel.

Mélyen belevetettem magam az ősök tudásának megismerésébe, szellemi tanulmányaim során újabb és újabb fátylak lebbentek fel előttem. Megtudtam hogyan ágazik ki az emberi lény a természetből és hogyan élhet összhangban minden elemmel. Megtanultam hogyan fejleszthetem lelki-szellemi erőimet és hogyan érdemes felhasználnom ezeket népünk boldogulása érdekében. Egy napon fivérem váratlanul elhagyta a földi világot. Távozása újabb szomorúságot okozott, s csak Zej-Ned fáradhatatlan lelkesedése tartotta érdeklődésem a földi szférában.

Haladtak az évek, s elérkezett az idő, amikor mesterem, Nur-Zet távozni készült. Lejárt az ideje és el kellett hagynia földi porhüvelyét. Mielőtt elment, még egyszer szólt hozzám. – Ha nem sikerül kiállnod a próbát, ne veszítsd el hited, egy következő életben sikerülni fog – ezek voltak utolsó szavai. Nem értettem, miről beszélt, hiszen régen túl voltam a beavatásokon és egyszer sem buktam el. Úgy éreztem, minden fontosat megtanultam és senki sem beszélt nekem újabb próbákról.

Telt az idő és az öregkorba léptem. Testem erős és eleven maradt, szellemem friss, de egyre kevesebb volt, ami ebben a világban tartott. Magas kort értem meg. Húgom sem élt már és mindenki rég eltávozott azok közül, akikkel felnőttem. Egy napon a csodálatos Zej-Ned is itthagyott engem. Éppen egy illatos növénnyel masszírozta idős tagjaimat, amikor váratlanul lehanyatlott a keze. A szívéhez kapott és összeesett. A karjaimban hunyt el.

Mindenki elhagyott. Végtelen szomorúság töltött el. Mindenki eltávozott, akit valaha is szerettem, nem volt miért élnem. Kezdett elhagyni az életerőm. Akkor megértettem, milyen próbáról beszélt szellemi vezetőm. A templom által istenként száguldottam szellemi utamon, de emberként végeztem az életem. Emberi gondolatok és szomorúság maradt bennem. A test, amely oly sokáig kitartott, végül beadta a derekát. Olyan voltam, mint egy kiszáradt fa. Elveszett az érdeklődésem a külvilág iránt és kihunyt a láng, amely az értelmet adta. Aztán eltűnt minden és a sötétség vett körül.


Megszülettem. Emberek, tárgyak, játszópajtások és játékok vettek körül. Testvéreim is lettek. Együtt játszottunk és élveztük az életet. Körülöttünk mindenben a gépek segítettek kényelmesebbé tenni az életünket. Csodás szüleim voltak, akiket nagyon szerettem, de mindig úgy éreztem, valami hiányzik belőlük. Nagyszerű volt a kapcsolatuk velünk és egymással, de a nagy titkokról semmit sem tudtak.

Felnőttünk és egy szaladó, rohanó, kapkodó világegyetemet éreztünk magunk mellett. Nem volt idő semmire és semmi sem volt igazán fontos. Állandóan az értelmét kerestem mindennek, de nem találtam. Az élet káprázata mögötti valóságot kutattam. Más emberek körülöttem nem értették ezt, csak a tárgyak, a mindennapi események foglalkoztatták őket.

Folyton olyan érzésem volt azokkal, akikkel kapcsolatba kerültem, hogy már találkoztunk egyszer. Talán egy másik, ősrégi világban. Aztán egy nap megértettem. Fáradtan dőltem hátra ágyamban és azonnal elaludtam. Olyan volt, mintha álmot látnék, de nem álom volt, hanem valóságos esemény egy másik síkon. Egy fényességes alak közeledett felém és megnyugtatott:

– Ezúttal ki fogod állni a próbát és megismered valódi énünket – hangzott egy sejtelmes mondat. Napokon át kutattam az emlékezetemben. Mintha már hallottam volna őt. Annyira ismerős volt! Nagyon vágytam rá, hogy újra láthassam.

Telt-múlt az idő és az események hatására egyre több mindenre rájöttem. Miközben mások szaladtak a világi dolgokért, én munkálkodtam a szellemi utamon. Valamilyen meghatározhatatlan belső erő segített és én követtem. Amikor idősebb lettem, ismét kezdtek eltávozni mellőlem a szeretteim. A halál lehelete nem kímélt senkit. A fájdalom nagy volt, de valahogy más. Tudtam, hogy hosszú időre elvesztettem őket, de azt is, hogy egy másik síkon utaznak tovább. Kapcsolatot azonban nem tudtam fenntartani velük.

Egyszer egy fa alatt ücsörögtem szomorúan, amikor feltűnt előttem egy kislány. Mosolygott és egyenest hozzám jött. Megsimogatta az arcom és ennyit mondott:

– Ne félj, most már soha többé nem hagyunk el. Aztán eltűnt, mint egy szélfuvallat. Ott ültem megmerevedve, majd hirtelen feltört belőlem a felismerés. Zej-Ned volt az! Ő volt az és hozzám jött! Látta mi zajlik bennem és felébresztett.

A világ elrohant mellettem és nem tartottam vele. Idősebb lettem és legjobb barátaim itt hagyták a földi létet. Nem voltak gyermekeim, ezért magányos lettem. Ott ültem egy szép, de mesterséges parkban – ami még megmaradt a természetből – és néztem az ég felé. Mindazok, akik gyermekek voltak ifjúkoromban, most már idősen, hajlottan rótták útjukat. Eltűnt belőlem a fiatalkor ereje. Csak egy kiszáradt, ősz fakóró voltam, akinek ahhoz sincs ereje, hogy felálljon.

Eyn - Örökkön-örökké novella

Teljesen egyedül ültem az alkonyban. A park kiürült és felbukkant a hold. Hátradőltem, ellazultam és megpihentem. Mindent eleresztettem és sóhajtottam. Abban a pillanatban hirtelen mindent megértettem. Csak a szereplők hagytak el. Szereplők, akik egy őrült színház soha véget nem érő drámáinak és vígjátékainak darabjait adták elő, folyton-folyvást másként és mégis hasonlóan. Szerepek voltak és üres maszkokat hagytak hátra, de a színészek nem hagyták el a színházat, csupán új előadásra készültek. Legördült a függöny és visszamentek a falak közé, hogy felkészüljenek a következő szerepre.

Nekem már nem volt több szerepem. Megértettem az összes darabot és itt hagyhattam a színházat. Kiléptem az árnyékok világából és felléptem az égre. Ő jött felém. A látomás, akiről már tudtam, nem más, mint a mesterem. Amikor közelebb ért, olyan volt, mintha eggyé váltunk volna. Láttam apámat és anyámat – vagyis őket, akik ezeket a szerepeket játszották – és velem voltak a testvéreim. Zej-Ned is megérkezett. Mindnyájan Itt voltunk, egy helyen, amely nem hely. Az időnek nem volt többé szerepe.

Ők és én mind jelen voltunk és felismertük egymást önmagunkban. Együtt voltunk. Végre valóban együtt. Egyéniségek voltunk, mégis egyek. Én-ünk egymásba olvadt és szétvált, újra egymásba olvadt és újra szétvált. Szabadok voltunk és együtt. Örökkön-örökké együtt vagyunk. Nem mint szereplők egy színházban, hanem mint írók, akik bármilyen személyiséget megalkothatnak. Most már mindig mi vagyunk. Tudjuk, hogy kik vagyunk, s mindig önmagunk vagyunk.

Semmi sem választhatott szét minket, mert szellemünk fénye egybeolvasztotta azt, ami mindig is voltunk. Tudtuk, hogy új színdarabot írhatunk, vagy hatással lehetünk azokra, amelyek most zajlanak a Földön, szabadon dönthetünk. De most már tudtuk, hogy mi vagyunk… és azt, hogy soha semmit sem veszthetünk el, ami valódi. Mert a világ minden káprázata elmúlik egyszer és a csillagok is kihunynak, de a mi valóságunk – amely a létezés forrása – sosem múlik el. Örökkön-örökké bennünk él.

© Eyn 2013

Ez a novella a Pillantás az Abszolútumba része, amely az alábbi helyeken letölthető:

Pillantás az Abszolútumba 3. pdf

Pillantás az Abszolútumba 3. epub

Az élet káprázata – Örökkön örökké

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

error: Content is protected !!