– Mi történt a kisbabával? – kérdezte, amint meglátta az élettelen kis testet.
– Ő most már a mennyországban van – kapta a választ.
– De mi az a mennyország? És hol van? De hiszen ő itt van! – tette fel ámuldozva a kérdéseit. Alig volt néhány éves, és számára minden újdonságnak tűnt.
– A mennyország egy csodálatos hely. Isten birodalma. A kisbaba lelke most odament.
– Ki az, az Isten? És mi az a lélek? – jöttek sorban a kérdések.
– Túl sokat kérdezel. Majd ha kicsit nagyobb leszel, megérted.
7 éves lett. Már sok mindent tudott, de nem volt minden világos. Találkozott valakivel, aki járatos volt az ő témáiban. Szent ember volt, legalábbis az öltözete és a munkája erre utalt. Neki is feltette a kérdéseit.
– Amikor kicsi voltam, született egy kistestvérem. De elment a mennyországba. Miért kellett odamennie, és hol találom meg?
– Bizonyára Isten magához szólította. Majd találkozol vele, ha téged is magához szólít.
– De miért kellett magához szólítania? Mikor szólít engem is? És ha én még nem akarok menni?
A szent ember nevetett.
– Azt nem te döntöd el. De valószínűleg még jó sokára. Biztosan azért szólította magához, mert szüksége volt rá.
– De ha ő mindentudó és mindenható, akkor neki úgyis minden megvan. Miért kellett neki az én kistestvérem is?
A szent ember egy kicsit meghökkent.
– Miket kérdezel… Mi nem tudhatjuk az ő okait. Szüksége volt rá, hát magához hívta.
14 éves lett. Teljesen megváltozott, de gyermekkori emlékeit nem felejtette el. Amikor megismert egy embert, aki minden tudományokban járatos volt, úgy érezte, neki felteheti a kérdéseit, amelyekre sohasem kapott kielégítő választ.
– Amikor kicsi voltam, akkor született egy kistestvérem, de megha…, izé elment a mennyországba. Miért kellett neki odamenni, és hogy lehet odajutni?
A tudós komolyan nézett rá.
– Ugye te már nem hiszel a gyerekmesékben? Ne okozz nekem csalódást. Mennyország nincsen. Az van, amit látsz, és amit a műszereink mutatnak. Az ember egyszer meghal, és vége. Számára akkor nincs tovább.
– És a lelke? – kérdezte habozva.
– Az elméjére gondolsz, vagy inkább a tudatára? Az csak addig van, amíg az agy működik. Utána az is megszűnik.
Erre nem tudott mit mondani. Lehorgasztotta a fejét, és nem kérdezett többet.
21 éves lett. Sok mindenen átment és már biztosan tudta, hogy nem mondtak neki igazat gyermekkorában. Mindenki csak azt mondta, amit ő igaznak hitt, vagy tudott. De ez egyik sem a valóság volt. Tudta, érezte, hogy több van az egészben, valami titok lappang itt.
Szerette az álmokat. Megtanulta, hogy álmában is „felébredjen” és tudja irányítani. Olyan gyakorlottá vált, hogy egészen tudatosan megtapasztalta annak a világnak a valódiságát. Onnan nézve az élete olyan volt, mint egy álom. Távolinak és káprázatnak tűnt. Csak az emlékei tették valóságossá. De ő tudott magáról. Tudta, hogy „itt” is van, és „ott” is van. Innen nézve ez tűnt valóságosnak, onnan nézve az. Csak ő volt az, aki a folytonosságot hordozta, nem a világ, amelyben éppen tartózkodott.
Most már nem kérdezett másokat. Ráébredt, hogy senki sem tud kielégítő válaszokkal szolgálni, ő magának kell megkeresnie azokat. Kutatott tovább, de közben úgy élt, mint mindenki más, tevékeny részeseként a világnak.
28 éves lett. Elegendő bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy önmagára tekintsen álmodás közben. Nem élte át a szokott zuhanás érzetét, hanem visszafogta magát, és nem ébredt fel. Az álomban maradt tudatosan, hogy fekvő testére nézzen. És ott volt…
Egyszerre dermesztő és fenséges. Ő feküdt ott és mégsem ő. A test, aki ő volt, de most kívülről nézte. Magára pillantott, s látta asztrális testét, amely szinte pontosan ugyanolyan volt, mint a másik. De finomabb energiájú, és bárhova eljuthatott vele. Egy ideig nézte, aztán hagyta, majd érezte, hogy tudata visszasiklik a fekvő testébe. Elég volt ennyi egyszerre.
35 éves lett. Most már látta az emberek körül azokat a mindenféle színű és formájú, örvénylő, vagy lágyan rezgő energiaáramlatokat, amelyek körülvették őket. Néha vicces, néha pedig ijesztő volt látni, ahogy ezek megváltoztak, amikor valaki vidám volt, vagy amikor hazudott.
Most már egyáltalán nem foglalkozott azzal, mit mondanak mások a dolgokról. Saját maga tapasztalt. De soha senkit nem próbált meggyőzni. Tudta, hogy ebben a csodálatos mindenségben mindennek megvan a maga ideje. Az emberek legnagyobb része „sötétséggel” burkolta be magát, és csak az őt érdeklő dolgokra összpontosított.
Erősen védekeztek, csak azt fogadták el, ami közel állt az ő szemléletükhöz. Ezzel fenntartottak egy világképet, amely segítette őket abban, amit át akartak élni.
42 éves lett. Már tudta, mi történt a kistestvérével. Akkoriban a szülei nagyon szomorúak voltak, pedig valami egészen csodálatos történt. A kistestvérének már nem kellett leélnie az egész életet. Csak épp ennyire volt szüksége, hogy megjelenjen és már távozzon is, mert elérte azt a tudatosságot, hogy ezen a szinten nem volt szüksége új tapasztalatra. Ezzel egyben az ő számára is megadta az impulzust, hogy keressen. Őt inspirálta ezzel, így mindkét értelmét betöltötte a születésének.
Már tudta, hogy a mennyország nem egy térbeli hely, nem egy világ, hanem egy tudatszint, mint minden más. Nem egy statikus valami, ahol minden beteljesedik és semmi új nem történik. Csak a tapasztalás egy magasabb formája. A régi kép róla csak egy ábránd volt, amelyet azért alkottak, hogy egy bizonyos szinten levő emberek megértsék.
Azt is tudta, hogy a materializmus illúziója, az anyagi világ egyedülisége, egy fontos része a tudatosulásnak. Azon a ponton az „én” teljesen különállónak, s egyedül érzi magát. Ez az ellentét vezet később a magasabb felismerésekhez, amikor „kívülről önmagára pillantva” – azaz az ego által a „magasabb énjére” – teljes mértékben tudja, hogy van. A megkülönböztetés által jön létre az én-tudat.
„Amíg minden egy, addig nincsen én és te, ahhoz, hogy tudjam, vagyok, te kellesz.”
48 éves lett. Elhagyott minden elképzelést és megnyitotta szellemét a mindenségnek. Most már nem volt akadálya, hogy tiszta válaszokat kapjon.
– Miért nem akarják az emberek megismerni az igazságot? Miért élnek homokba dugott fejjel, csak azt elfogadva, ami egyszer beléjük rögzült?
– Az emberek még nem állnak készen ennek befogadására. Túl sok ellentétes programot kaptak. És mi van a halállal? Vagy azt fogadták el, hogy a testen kívül nincsen semmi, és a halál a vég, vagy azt, hogy a lélek tovább él, és a mennyországba, vagy hasonló helyekre kerül. Vagy ami még rosszabb: egyszerre mindkettőt. Hétköznap materialisták, hétvégén vallásosak. Becsapják önmagukat. Csak kevesen tartanak még ott, hogy saját úton megtapasztalják az igazságot.
– Mi az igazság?
– Számodra mindig az, amit átélsz. És mi van a halállal? A témánkat tekintve, ami soha nem született, nem is pusztul el. Ez pedig az a részed, amely minőségét tekintve azonos az Abszolútum -mal. A szellemed, vagyis az Én -ed. Amikor a legtisztább inspiráció és intuíció állapotában vagy, akkor válik élővé benned. Akkor tudod, hogy Te magad vagy az, s minden más csak örökkön változó energia.
A test – amely nagyon hosszú ideig tartható tökéletesen egészségesen – egy ponton elhagyandó, s a lélek – amely hosszú világkorszakokon át a részed – szintén leválik egyszer rólad. De minden tapasztalás, vagyis maga a tudatosság esszenciája benned marad, a szellemed része, amely örök.
– Hogyan viselkedjek „jól”?
– Nincsenek általános szabályok. Te határozod meg, mi a jó, ez nem is lehet másképp. Mindaddig, amíg mások igazát fogadod el, csak követő maradsz, és nem „látó”.
– Sokan csak nevetnek ezen az egészen, és képzelődésnek tartják.
– Ők azt a programot követik. Megfigyeléseiket is mindig ahhoz igazítják, amit már egyszer igaznak elfogadtak, s ha valaki másról beszél, az kívül esik az ő tapasztalati körükön.
– Mit lehet tenni velük?
– Semmit. Mindenki maga által tapasztalja meg a maga igazságát. Soha nem kell és nem is szabad meggyőzni. Nincsen egyetlen igazság és egyetlen út. Az életed, s te magad vagy az, amely világít, de csak azoknak, akik hozzád hasonló úton járnak.
– Mit tegyek?
– Éld az életed, s tapasztald meg a tudatosságod. Amíg így teszel, mindig tudni fogod, mit tegyél, mit mondjál, hogyan irányítsad az életed.
– És mi van a halállal?
– És mi van a halállal? Mi a halál? Ezt a szót ti alkottátok arra, amikor véget ér az élet. De hát mi az élet? Az anyag, ami mozog? És ami nem látható, az nem az élet? A halál ugyanolyan fogalom, mint az élet. Egymást kiegészítik. Mint a tudatosság és a tudatlanság. Mivel az idő relatív, ezeknek a kérdéseknek nincsen értelme.
Egyazon időpontban van jelen mind a kettő. És mi van a halállal? Az általatok értelmezett halál soha nem létezett, de van egy sokkal szörnyűbb. Amikor nem azt követed, ami benned az élő, ami legbelül inspirál. Amikor elfogadod, amit mások mondanak, és tudati robottá válsz. Amikor lemondasz a megismerésről. Arról, hogy bármit megélhetsz, amiről álmodtál. Arról, hogy minden oka csak benned van, és ha másokban, vagy máshol keresel, csak tévútra mész.
Itt és most benned van minden, és rendelkezésedre áll minden, amire szükséged van. És mi van a halállal? Amikor keresni kezded azt, amivel már rendelkezel, akkor indulsz el a halál felé vezető úton. Úgy teszel, mintha küzdened, harcolnod kellene azért, ami te vagy. Ez az igazi halál. Felveszel egy személyiséget, aki nem te vagy. Hanem a világ csinálta belőled.
De ez csak féligazság. Mindig te döntesz. Te választod, mit akarsz, mit hiszel, mit teszel. Rajtad áll az egész, és ennyi éppen elég.